Disambig gray.svg  a „Szahara” lehetséges további jelentéseiről lásd: Szahara (egyértelműsítő lap).

A Szahara műholdas felvételen

Természetes sziklaív Délnyugat-Líbiában

A Szahara végeláthatatlan homoktengere

A Szahara a Föld legnagyobb sivataga, Észak-Afrikában helyezkedik el. Területe több, mint kilencmillió négyzetkilométer, kora mintegy 2,5 millió év. A „szahara” név az arab „sivatag” szóval egyezik meg, némileg eltérő kiejtéssel.

A Szahara Algéria, Csád, Egyiptom, Líbia, Mali, Mauritánia, Marokkó, Niger, Nyugat-Szahara, Szudán és Tunézia hatalmas területeit foglalja el.

A Szahara legnagyobb része a közfelfogással ellentétben hamada (kő- és sziklasivatag) és nem erg (homoktenger). A Szahara a globális felmelegedés és a helyi mezőgazdasági módszerek miatt kiszáradó szomszédos füves területeket bekebelezve déli irányban növekszik, egyes becslések szerint akár évi 48 kilométert is haladva Afrika belseje felé (elsivatagosodás).[1][2][3]

A Szahara valamikor a mainál sokkal nedvesebb volt, területén legalább a legutolsó jégkorszak óta élnek emberek. A Szaharában vízhez kötött állatok, (például krokodilok) több mint harmincezer petroglifáját (kőbe vésett képét) találták meg (ennek több mint felét a délkelet-algériai Taszilin-Ádzserben). Dinoszauruszok – köztük az Afrovenator, a Jobaria és az Ouranosaurusfosszíliáit is megtalálták a Szaharában.

A mai Szahara azonban vegetációban szegény, kivéve a Nílus völgyét, az oázisokat, illetve az északi fennsíkokat, ahol mediterrán növényeket termesztenek, mint amilyen az olajfa. De a Szaharában ma is több mint 2,5 millió ember él, a legtöbben Egyiptomban, Mauritániában, Marokkóban és Algériában.

Legfontosabb etnikai csoportjai: az őslakos berberek, mint a tuareg törzsek, olyan alarabosodott berber csoportok, mint a hasszaníja nyelvű mórok (vagy szahravik, „szaharaiak”), illetve különböző fekete népek, mint a tubuk, núbiaiak, zagavák, kanurik, fulák, hauszák és szongajok. Fontos szaharai városok: Tamanraszet, Kargla, Bésar, Haszi Meszaúd, El Ued és Gardaja (Algéria), Timbuktu (Mali), Agadez (Niger, Gat (Líbia) és Faja (Csád).

Elhelyezkedése, tagolása

Nyugaton az Atlanti-óceán, északon az Atlasz-hegység és a Földközi-tenger határolja, Egyiptom és a Vörös-tenger keleten, és délen Szudán (régió), illetve a Niger folyó völgye. A sivatagot a következő földrajzi egységekre szokták osztani: Nyugat-Szahara, a középső Ahaggar-hegység, a Tibeszti-hegység, az Aïr-hegység (sivatagi hegyek és magas fennsíkok), a Tenere sivatag és a Líbiai sivatag (ez a legszárazabb régió). A Szahara legmagasabb pontja a 3415 méter magas Emi Koussi pajzsvulkán a Tibeszti-hegységben, Csád északi részén.

A Szahara Észak-Afrikára és szub-szaharai Afrikára osztja a kontinenst. A Szahara déli határán félszáraz szavannák húzódnak, a Száhel-övezet, amelytől délre a nedvesebb Szudán és Kongó-medence találhatók.

Földrajza

A Bikaszem műholdról.

Karaván az Ahaggar-hegységben.

A Szahara sivatagi formáit a szél (aeoli homokkő) és a ritka esőzések formálták. Ilyen formák a homokdűnék és homokmezők vagy homoktengerek (erg), a köves síkságok (hamada), a kavicssíkságok (reg), a száraz völgyek (vádi) és a sósíkságok (satt vagy sott). Rendhagyó terepformái közé tartozik az űrből is kivehető spirális formájú mauritániai Bikaszem.

A sivatagból számos hegy és hegység emelkedik ki, köztük sok vulkáni, köztük az Aïr-hegység, az Ahaggar-hegység, a Tibeszti-hegység, az Adrar des Iforas és a Vörös-tengeri hegység.

A Szahara folyóvizei többnyire csak szezonálisan létezők. A fő kivétel a Nílus, amely közép-afrikai forrásvidékétől észak felé haladva a Földközi-tengerbe ömlik, folyása mentén hatalmas területeket öntözve. A földalatti vízzáró rétegek néhol elérik a felszínt, oázisokat létrehozva, mint amilyen a Baharíja, a Gardaja, a Timimun, a Kufra és a Sziva.

A Szahara középső része hiperszáraz, alig valami vegetációval. Északi és déli szegélyein és fennsíkjain vannak ritkás fűvel és sivatagi bozóttal fedett területek és a vizet összegyűjtő vádikban fák és magasabb bokrok is előfordulnak.

Határainak meghatározásai

Eszpartófű.

Datolyapálma liget Dél-Algériában.

Egyiptomban és Líbia egyes vidékein északon a Szahara egészen a tengerpartig nyújtózik, de Kürenaikában és a Magrebben északon mediterrán erdőkkel és bozótosokkal határos. Ez utóbbi területek mediterrán éghajlatúak, téli esőzésekkel. Frank White[4] és Robert Capot-Rey,[5][6] földrajztudós botanikai meghatározása szerint a Szahara északi határa a datolyapálma (Phoenix dactylifera) termesztésének északi határával és a mediterrán eszpartófű elterjedésének déli határával esik egybe. Az Szahara északi határa szintén egybeesik a száz milliméter éves csapadékmennyiséget kapó területek szegélyén húzódó vonallal.[7]

A Szahara déli határa mentén húzódó Száhel-övezet esős évszaka már a nyár. A Szahara botanikailag meghatározott déli határa a Cornulaca monacantha libatopféle (Chenopodiaceae) elterjedésének déli határával, illetve a Száhelre jellemző Cenchrus biflorus pázsitfűféle északi határával egyezik meg.[5][6]

Cenchrus biflorus szöveten.

Az éghajlati kritériumok alapján a déli határ a 150 milliméteres éves csapadékvonal (amely azonban évről évre sokat változik).[7]

Éghajlattörténete

A Szahara éghajlata az elmúlt néhány százezer évben nagy, hullámzó valtozásokon ment keresztül..[8] Az utolsó jégkorszak idején nagyobb volt, mint ma, délen mai határain túl terjeszkedett.[9] A jégkorszak vége után, Kr. e. 8000 és 6000 közt a terület éghajlata az élővilág számára kedvezőbbre fordult, talán azért, mert az északon zsugorodó jégmezők alacsony nyomású övezeteket alakítottak ki.[10] Amikor azonban a jégmezők eltűntek, a Szahara északi része kiszáradt.

Ezzel azonban még nem volt vége a változásoknak. A monszunzóna határa ugyanis, amely ma csak a Száhel szélességi köreiig szállít esőt, északabbra húzódott és megakadályozta a Szahara déli részének kiszáradását. A monszunt a nyári felmelegedés okozza, amelynek következtében a felforrósodó szárazföld feletti száraz légrétegek felemelkednek és a helyükbe az óceán felől nedvesebb légrétegek érkeznek, esőt szállítva. A Szahara így paradox módon a megerősödő nyári napsugárzás idején lett csapadékosabb. A napsugárzás energiájának történeti változásait a Föld keringési paramétereinek változásai okozzák (kilencezer éve a Föld tengelyének dőlése nagyobb volt, mint ma, így a nyári napközeli apszis július végén jött el.)[11]

Kr. e. 3400 környékére a monszunhatár körülbelül mai helyére vonult vissza,[12] a Szahara területének fokozatos elsivatagosodását okozva.[13] A Szahara ma körülbelül ugyanolyan száraz, mint 13 ezer évvel ezelőtt volt.[8] A szaharai pumpa elmélet az ezen éghajlati hullámzások következtében lezajlott flóra-, fauna- és emberi vándorlásokat írja le.

A Szahara ma a Föld egyik legmostohább éghajlatú területe az élőlények számára. Az uralkodó északkeleti szél gyakran okoz homokviharokat és porforgókat.[14] A csapadék ritka, de nem ismeretlen. A Szahara fele kevesebb, mint két centiméternyi esőt kap évente, a maradék kevesebb, mint 10 centimétert.[15] Ritkán esik az eső, sok helyen akár többéves szünetet követően, akkor viszont általában felhőszakadásszerű.

A Szahara csapadekmennyiség alapján mért déli határa 1980 és 1990 között előre és visszafelé is mozgott. A száheli szárazság következtében összességében dél felé mozdult el mintegy 130 kilométert.[16] A legutóbbi években az elerdőtlenítés is hozzájárul a Szahara déli irányú terjeszkedéséhez, mivel az itt élők továbbra is tüzelőnek használják a fákat és bokrokat.

Történelme

Elefántot ábrázoló kőkori sziklavéset Nyugat-Líbia Tadrart Acacus nevű sivatagi régiójában.

Kr. e. 7000 és Kr. e. 2000 közt a Középső-Szahara síkságain dús füvű puszták hullámoztak, gazdag állatvilággal, folyókkal, mocsarakkal. Ez az ember számára is ideális környezet volt, a sivatagot a pontozott hullámvonalas kultúra népe lakta, amely a macskahal gerinctüskéivel díszített kerámiáiról kapta a nevét. Pattintott kő nyílhegyeket használtak, strucctojás héjából faragtak gyöngyöket, jellegzetes fegyverük a csontból metszett, szakállal ellátott harpuna volt. A hatalmas területen elterjedt kultúra népei falvakat alkottak és vadászó, gyűjtögető kőkori elődeiktől eltérően szinte kizárólag halászatból éltek, halételeiket a Kr. e. 7. évezred végén megjelent agyagedényekben készítették el. A fazekasság az északabbra fekvő Alsó-Egyiptomban csak a Kr. e. 4. évezredben terjedt el. Ez a népesség a Kr. e. 4. évezred elején tért át a pásztorkodó gazdálkodásra, háziasítva a ’’Bos africanus’’ rövid szarvú marhafélét. Juhot, kecskét már a Kr. e. 5. évezred elejétől tartottak a kürenaikai barlangok üledékeinek tanúsága szerint a Földközi-tenger partvidékén, és feltételezhetően ezekkel nagyjából egyidejűek a Felső-Nílus lelőhelyein talált maradványok. A szaharai marhacsordák létezéséről sziklafestmények is tanúskodnak. Az ábrázolt emberek nem voltak negroid jellegűek, így lehetséges, hogy az életformaváltást a népesség kicserélődése okozta. A Szahara termékeny vidéke Kr. e. 3500 körül kezdett kiszáradni.

forrás: wikipedia