Kittenberger Kálmán
Afrika-kutató, vadászutazó, természetrajzi gyűjtő 

Kubassek János
A felvidéki születésű Kittenberger Kálmán neve elválaszthatatlanul összekapcsolódott Afrikával. Léván született 1881-ben, szegény sorsú iparos családban. Természetrajz tanára, Kriek Jenő oltotta a kisfiúba a természet szeretetét. Először csúzlival, majd kapszlis pisztollyal, később flóberpuskával járta a környező erdőket, mezőket. Az elejtett kisemlősöket és madarakat tanára útmutatás alapján ösztönös tehetséggel preparálta. A későbbi nagy vadász élete végéig szeretettel emlékezett meg a nagyszerű pedagógusról. Együtt dolgoztak az iskola természetrajzi szertárának rendezésén, majd Kriek ajánlólevele segítette ahhoz, hogy a Nemzeti Múzeumba kerülhessen segédpreparátornak. 

Akit ifjúkorában megfertőz az Afrika-kórság, az ebből élete végéig kigyógyíthatatlan. Végigkíséri évtizedeken át, s még álmaiban is megjelennek a végeláthatatlan szavannák, a sűrű trópusi őserdők és a kietlen, kopár sivatagok. E tájak a Föld legkevésbé ismert területei közé tartoztak a XX. század hajnalán. Élőviláguk megismerése mágnesként vonzotta a gyűjtő-vadász és kiránduló utazásokat, ezekre az egzotikus vidékekre. 

Az apa pénzéből nem telt a tehetséges fiú taníttatására. Kittenberger Kálmán ifjúkorában rengeteget nélkülözött, s a reménytelenség és koplalás többször kis híján az öngyilkosságba kergette. Csupán a tanítóképző elvégzésére nyílt lehetősége. Egyéni úton szerzett ismereteket a trópusi élővilágról. Álmai földje, Afrika elérhetetlennek tűnt. A reményt azonban nem adta fel, s múzeumi munkája során vasakarattal képezte magát. A múzeumban úgy tartották számon, mint aki minden áldozatra képes azért, hogy eljusson a trópusokra. A fizetés nélküli segédpreparátor megismerkedett kora jelentős szakembereivel, Herman Ottóval, Bíró Lajossal, de létfenntartása szinte lehetetlennek bizonyult. Főiskolai tanulmányait félbeszakítva tanítói állást vállalt a hétfalusi csángók között. A brassói havasok tövében, Tatrangon telepedett meg. 

Itt érte utol Bárányos József levele, mely felcsillantotta a reménysugarat számára. Damaszkin Arzén bácskai földbirtokos Afrikába készült vadászutazásra, s szüksége volt  preparátorra, aki trófeáit szakszerűen kikészíti. Így juthatott el Kittenberger Kálmán Madarász Gyula ornitológus ajánlásával Damaszkinhoz, aki azonban az útiköltséget nem tudta, vagy nem akarta előteremteni. Csupán a fekete földrészen tartózkodás fedezetét vállalta. Ekkor derült ki, hogy a millenniumi ünnepségek bódulatán túljutott országban a magyar tudományosságnak nincs olyan pénzalapja, amelynek terhére egy preparátor útiköltségét el lehetnek számolni. Szalai Imre vállalta, hogy a Nemzeti Múzeum szerződést köt Kittenbergerrel a később beküldendő gyűjteményekre, s ellátja a szükséges gyűjtőeszközökkel. A múzeum közbenjárására biztosították Kittenberger egy esztendei fizetését, hogy természetrajzi gyűjtőként Afrikában dolgozhasson.  Így kerülhetett Kittenberger első ízben, 1903 januárjában Mombasa kikötőjébe, az expedíciók hagyományos kiindulópontjára. 

Damaszkin Arzén Német Kelet-Afrikában akart vadászni. A már újonnan megépült Uganda vasúton tették meg az utazás első szakaszát, a további távolságot gyalog győzték le. Kittenberger megbetegedett, s láztól szenvedve gyalogolt a szinte elviselhetetlen hőségben 140 kilométert. A Moshiig tartó út mentén dögkeselyűk lakmároztak az elhullott állatokból, majd csontvázak jelezték a halál kísértését. Kittenberger súlyos állapotban érkezett meg Moshiba, s egy német orvos állapította meg a maláriás fertőzést. Akaratereje azonban győzedelmeskedett a testi nyomorúságon. Gyógyulása hetei alatt rovarok, lepkék, madarak gyűjtésével foglalkozott. A lázrohamok szüneteiben járta a környéket és elsajátította a szuahéli nyelvet.  

Damaszkin visszatért Európába, s Kittenberger pénz nélkül maradt. Kiszolgáltatottan kellett szembesülnie a nehézségekkel. Megélhetését gyűjtőszafarikra kellett alapoznia. Az elejtett állatok ára, a gyűjtött rovarok, bogarak, preparált trófeák sok bizonytalanság közepette adták a hétköznapi túlélés reményeit. Ugyanezen idő alatt a Monarchia más kutatói temérdek támogatást kaptak hazájuk cégeitől. Kittenbergernek még a kinintabletták beszerzése is problémákat okozott. Gyakran volt kénytelen pocsolyavizet inni, s amikor lázrohamoktól gyötörve hevert élet és halál mezsgyéjén, akkor sem adta fel céljait. 

A helybéliek a külföldieket ellenségnek tekintették. A gyarmatosítók és rabszolgavadászok cselekedeteit ismerve nem lehet csodálkozni, hogy látszólag ok nélkül is megtámadták, vagy megölték a tájékozatlan európait. Kittenberger vadászatait körültekintően, de igen szegényes felszereléssel szervezte meg. Helybéli vezetői, a kirongózik és teherhordóik, a pagazik  kísérték a szavannák rejtekeibe és az őserdők homályos birodalmába. 
Kittenberger elsősorban az állatvilág iránt érdeklődött. Csodálatos leírásokat közölt a nagyvadakról, az elefántról, az oroszlánról, a kafferbivalyról, a leopárdról, a krokodilról, a rinocéroszról. Ismertette szokásaikat, táplálkozásukat, elejtésük körülményeit. Nagy vadászatokat tett Tanganyika, a mai Kenya és Uganda földjén, valamint a Kilimandzsáró vidékén. Lépten-nyomon találkozott az afrikai állatvilág megfogyatkozásának szomorú jeleivel. “Nincs még egy állat, amelyik annyi kárt tenne az ültetvényekben és ezáltal annyira összeférhetetlen volna az emberi kultúrára, mint az elefánt. És ez másodsorban az oka a pusztulásának, illetőleg háborítatlan vidékre húzódásának. Híres elefántos terület volt a Rudolf- és a Stefánia-tavak vidéke, hol e tavak felfedezője, Teleki Sámuel napról-napra százait látta az elefántoknak. Most már azonban hiába járja a kietlen, víztelen vadonokat az elefántvadász, ott már csak az elefántok málladozó lábszárcsontjai és koponyái mutatják az egykori bőséget.”

Kittenberger szenvedélyes kíváncsisággal követte nyomon az elefántokat. Fáradságot, veszélyt vállalva órákat, napokat töltött el a szavannákon, az állatok mozgásának a nyomon követésével. “Az elefántcsapat megfigyelése az afrikai állatélet egyik legvonzóbb tanulmánya. Nagyon sok időt töltöttem el azzal – gyakran múzeumi munkám, a gyűjtés rovására -, hogy egy hegytetőről, sziklacsúcsról, vagy faágról figyeljem messzelátómon át a távolban – gyakran közelben is – legelésző, vagy pihenő elefántcsapat tevését-vevését, és mondhatom, ezek voltak afrikai tartózkodásomnak talán legvonzóbb, legszebb órái? A nagy esőzések után a sivatagszerű, szomjas pusztaságon hosszú évekig megmaradnak az elefántnyomok és így az ember gyakran ott is talál elefántnyomot, ahol már többé nem fog elefánt átváltani. A nagy Nátron-tó melletti szikes szteppén, 1910-ben egy igen nagy elefántbika nyomát láttam. Ezt a nyomot egy régi ismerősöm már 1903 óta ismerte, de már akkor is öreg nyom volt. Ez a nyom valószínűleg túlélte magát az állatot, amely bizonyosan, mint majdnem minden elefánt, amely arra a vidékre tévedt, a Vandorobo vadászok mérgezett nyilainak esett áldozatul. A rendszeres elefántvonulás vidékein évtizedes elefánt utakat találtam, amelyek néhol a sziklatalajon is fél méter mélyre voltak kitaposva. Az őserdőkben, a kibirákban az elefánt az egyedüli útcsináló.”

Az első világháborúban az angolok Kittenbergert – mint ellenséges állam polgárát – fogságba vetették, s a háború esztendeit Indiában, hadifogolytáborban töltötte. A szögesdrót mögött sem tagadta meg önmagát. Madarakat, kisemlősöket preparált, s ezekkel üzletelt, számos barátra és pártfogóra szert téve. 

Budapestre hazatérve nincstelenül tengődött, míg az Abesszíniában tragikusan elhunyt vadász- és gyűjtőtársa, Kovács Ödön családja Nagymaroson nem nyújtott számára fedelet. Barátja testvérhúgát, Líviát feleségül vette, s a Nimród vadászújság szerkesztőjeként magas színvonalra emelte a magyar vadásztársadalom legfontosabb, irodalmi értékű fórumát. 
Tizenkét esztendő után, 1926-ban ismét Afrikába utazott. Orrszarvút, kafferbivalyt, törpeantilopot, varacskos disznót, oroszlánt ejtett zsákmányul. Utolsó expedícióján, 1929-ben a West-Nile tartományban, egy papiruszmocsárban hatalmas elefántra bukkant. Sikerült eltalálnia, de a megsebzett állat még így is menedéket találta papiruszrengeteg labirintusában. Az izgalmas nyomkövetés eredménnyel járt. Sikerült megtalálni a kapitális példányt.      Nemsokára Relli szultánja, Karalla levelet küldött a magyar vadásznak. 

“Annak a fehér embernek Palorinában, ki tegnap elefántot lőtt! Sok üdvözlet neked és küldöm azt a hírt, hogy a tegnap lőtt nagy elefántnak csak egyetlen egy agyara van. Éppen azért magam személyesen mentem el a mocsárhoz megnézni, hanem az alsó agyar teljesen hiányzik. ?.. Ha levelem elért, jó lesz, ha azonnal eljössz és magad is meglátod, hogy csak egy agyara van. Az emberek várnak, mert húst akarnak, de addig nem nyúlnak hozzá, míg nem jössz.”

Kittenberger gyakran került életveszélybe. Szerény felszerelése, rossz állapotú lőfegyverei kis híján a végzetbe sodorták. 1904 júniusában egy megsebzett oroszlán támadt rá. Nem érte váratlanul, de puskája csütörtököt mondott. S az ezt követő, szinte hihetetlen történetet a ma Érden, a Magyar Földrajzi Múzeumban látható leamputált ujjperce hitelesíti. “Az oroszlán már mellettem termett és mancsával combomba vágott – éppúgy, ahogy a macska szokta a hozzá kapó kutyákkal – ami azonnal földre döntött. Fektemben puskámat két kézre fogva, keresztben az oroszlán szájába szorítottam és úgy próbáltam távol tartani magamtól. Ezekre a válságos pillanatokra későbben sem tudtam pontosan visszaemlékezni, csak azt tudom, hogy közben az állat erős, érdes nyelve a jobb kezem ügyébe került. Nagyot rántottam rajta, hiszen az életemről volt szó. Erre a váratlan inzultusra az erősen sebzett állat egy pillanatra visszahőkölt, a fegyver a jobb kezemben maradt. Ekkor hirtelen beleismételtem egy másik töltényt és az oroszlán felé sütöttem, persze nem archoz emelve és célozva, de oly szerencsével, hogy a lövedék az állat szemén hatolt be és a koponyát összezúzva azonnali halálát okozta.”
A vadász cafatokra tépett ruhával, széles vérnyomokat hagyva maga után támolygott. Gyógyszereit, kötszereit élelmiszerért és néprajzi tárgyakért már az előző napon elcserélte, mert végleg el akarta hagyni tanyáját. “Csak melegvízzel moshattam ki jól-rosszul sebeimet, miután jobb kezem középső ujjának lecsüngő ujjpercét levágtam.” Később az ujjpercet hazaküldte a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatójának, hogy láthassa a körömágy arzénnyomait annak bizonyságaként, hogy nem hanyagolja el a gyűjtést és a preparálást. 

A súlyosan sérült vadászt emberei hevenyészett hordágyra fektették, s öt napig vitték a Kilimandzsáró lábánál található Moshiba. Több hónapos ápolást követően vált ismét munkaképessé. 

Kittenberger vadászútjainak viszonylag kevéssé ismert időszaka kötődik Etiópiához. Eljutott a Vörös-tenger mellékére, Danakil-földre, melynek megközelítése a mai napig igen kockázatos vállalkozás. Az afrikai tájakról és törzsekről is érzékletes leírásokban számolt be. “Danakil-földön sem víz, sem erdő nincs. Én kb. 100 km-re mentem be, de ha rosszat álmodom, álmomban azon a vidéken járok. Holdbéli táj. Elrejtett vizesgödrök, kő- és homoksivatag, itt-ott csekély sivatagi növényzet. Nappal mozogni nem lehet, 50-60 fok meleg, a töredezett sziklák, mint a fekete üveg és teljes ismeretlenség. Amikor én ott jártam – a danakilokon kívül – még senki nem ment keresztül ezen a vidéken?
Kittenbergert elsősorban a vidék madárvilága érdekelte. Ornitológiai megfigyeléseiről az Akuila című folyóiratban számolt be, Madárvonulás a Danakil-földön című írásában, 1907-ben. Abesszínia – a mai Etiópia – legsivárabb vidéke, a Danakil-föld hétköznapi viszonyait plasztikus, de hiteles ecsetvonásokkal így rajzolta meg: “Szörnyű vidék és szörnyű nép. A férfiak egyetlen foglalkozása a vadászat, elsősorban az embervadászat. A legény nem kap asszonyt, amíg embert nem ölt és az öregember karján annyi karperecet hord ezüstből, vagy elefántcsontból, ahány felebarátját átsegítette a túlvilágra. Akinek sok van, az a hős!”

1925-26-os expedíciója során, a Ruwenzori környéki őserdőkben gyűjtött és vadászott, majd Ugandában és Belga-Kongóban folytatott gyűjtő- és kutatómunkát. Több mint 60 ezer példányt tartalmazó, fajokban rendkívül gazdag zoológiai gyűjteményt juttatott haza, a Magyar Nemzeti Múzeum állattárába. A gyűjtemény mintegy 300, a tudomány számára új állatfajt tartalmazott.  

Érdekfeszítő útirajzai nagy népszerűséget hoztak számára. Könyvei képet adnak az afrikai törzsek életmódjáról, szokásairól, a természeti környezetről. Barátja, Fekete István róla írt életrajzi kötetében nagyon találóan jellemezte azt a különös életutat, mely nagyon mélyről indulva jutott fel a sikerek csúcsaira, majd rajta kívülálló okok miatt ismét hullámvölgybe került. 
A Nimród szerkesztőjeként a magyar vadásztársadalom megbecsült tagja volt. Nagy vágya – a budapesti állatkert igazgatói posztjának elnyerése – beteljesületlen álom maradt. A második világháború után szerkesztői posztjától is megválni kényszerült, s igen szerény körülmények között élt Nagymaroson.  Még vadászfegyvereitől is megfosztották. A legnagyobb sorscsapásként élte meg, hogy 1956-ban a forradalom idején gyűjteményének jelentékeny része tűzvész martalékává vált. Utolsó afrikai útján készített fekete-fehér mozgófilmjét a Nemzeti Filmarchívum őrzi. Nagymaroson mellszobor örökíti meg emlékét, Veszprémben az állatkert vette fel a nevét. 
Életművének értékelésekor nem feledhető, hogy expedícióit többnyire egyedül, nagyon szegényes viszonyok között valósította meg. Rendkívüli teljesítményei révén világviszonylatban a legkiválóbb, legeredményesebb vadászutazók körében tarthatjuk számon.         


 

Természet Világa, 139. évfolyam, 6. szám, 2008. június
http://www.termeszetvilaga.hu/ 
http://www.chemonet.hu/TermVil/