Csontvázpart, NamíbiaAhol az oroszlánok fókákra vadásznakNamíbia sivatagos partja teljes hosszúságában régebbi és újabb típusú hajóroncsokat, állati és emberi csontvázakat rejteget.
|
A busmanok szerint ezt a földet Isten csak mérgében teremthette, s a portugál hajósok is hasonló képen vélekedtek. A pokol kapujának nevezték, és mai nevére is méltán rászolgált: Csontvázpart.
El lehet e képzelni szánalmasabb végzetet, mint hajótörést szenvedni, majd partot érni, s meghalni a sivatagban? A viharban eltörik az orsó, s a kérlelhetetlen szél és a tengeráramlatok irányíthatatlanul sodorják a hajót, a hajótörött azonban váratlanul megpillantja a ködben a szárazföldet, és azt hiszi, a sors kegyes szemmel tekint reá.
Namíbia sivatagos partja teljes hosszúságában régebbi és újabb típusú hajóroncsokat, állati és emberi csontvázakat rejteget. Némelyikük évekkel ezelőtt közvetlenül a part mentén helyezkedett el, de a sivatag terjeszkedése folytán ma már több méter választja el a víztől. Vannak olyanok is, melyeket már annyira betemetett a homok, hogy csak az árbócuk látszik ki. Hogy mi lett a legénység sorsa? A válasz nem kíván nagy képzelőerőt. Mintegy 120 millió évvel ezelőtt, mikor a déli féltekén elhelyezkedő „szuperkontinens”, a Gondvana elkezdett szétrepedezni, több kontinens keletkezett, a mai Afrika és Dél-Amerika, valamint Ausztrália, Antarktisz és az Indiai-alkontinens. A Nyugat-afrikai keskeny partsávot nyugatról az Atlanti-óceán, keletről pedig a hegyek lejtői határolják. E 2 000 km hosszú és 100 km széles földsáv a mai Namíb-sivatag. Partja ezernél is több hajókatasztrófa helyszíne, mely katasztrófák a kedvezőtlen éghajlati viszonyok számlájára írhatók. Az Eduard Bohlen nevet viselő hajó teherszállításra szolgált, s 1909. szeptemberében szenvedett hajótörést. A sűrű ködben túlságosan közel úszott a parthoz, és megrekedt. Mára már sokkal messzebbre került a víztől, alsó részét belepte a homok, s a Csontvázpart elhagyatottságának szimbólumává vált. A térség éghajlatát legjobban a Benguela-tengeráramlás befolyásolja, ami jéghideg vizet szállít az antarktiszi partoktól Afrika nyugati oldala mellett. Mivel lehűti a felette lévő légréteget, hideg légáramlatot hoz létre, és az év nagy részében köd tornyosul a partmenti vizek felett. A nyár októbertől májusig tart. A hőmérséklet a hűvös és a meleg között ingadozik, kevés a forró nap. A májustól októberig tartó télre jellemző, hogy a hőmérséklet délután gyorsan lecsökken, s éjjel nagyon hideg van, bár a part közelében sohasem sűlyed fagypont alá. A köd reggeltől délutánig megmarad, s erős nyugati szél fúj a part irányába, aminek következtében a víz erősen a hullámzik. A csapadék nagyon ritka, évente csupán 15 – 25 mm, s ez nyáron esik. A pára jelenti az éltető nedvességet. Sivatagi fókák, sivatagi elefántok A gyakori és sűrű ködnek köszönhetően a sivatag élővilága kifejezetten gazdagnak mondható. Még endemikus fajok is nagy számban élnek itt zseniálisan alkalmazkodva a kegyetlen életfeltételekhez. A növényvilág egyik széles körben ismert képviselője a Welwitschia mirabilis. Ez az élő fosszília a levelén lévő millió mikroszkopikus póruson át abszorbeálja a nedvességet. A Commiphorához tartozó fajok zömök, alacsony cserjék, melyek illatos gyantát termelnek, csapadék idején növesztenek levelt, s miután eláll az esőzés, gyorsan megszabadulnak tőle. Jellegzetes növény még az úgynevezett „elefántláb”, vagyis buzogányfa (Beaucarnea recurvata) és a sivatagi tövistök azaz Nara (Acanthosicyos horridus). A Csontvázpart gyakori látogatói a természetfotósok. Számos dokumentumfilm is készült a területen, melyeknek nagyobb része a szélsőséges életfeltételekhez való zseniális alkalmazkodási módokat mutatja be. A gyanútlanokat bizony meglephetik az oroszlánnyomok a homokban. A világon egyedülálló jelenség, hogy ezek a vérengző ragadozók itt fókahússal töltik meg bendőjüket. Tehetik ezt azért, mert a “tenger oroszlánjai” a hideg tengeráramlással szívesen felúsznak Namíbia partjaihoz. Ki hinné, hogy a sivatagi kiszáradt folyómedrek életet biztosítanak a zebráknak, az orrszarvúknak, a zsiráfoknak, vagy a köves részeken élő struccoknak és az orix antilopoknak. Mindannyiuk azokból a talajvízforrásokból oltja szomját, miket a páviánok és az elefántok ásnak ki. Az alkalmazkodás egyik találékony képviselője az antilop. Az óceán felől érkező hideg légáramlatokat testének hűtésére használja fel. Tőlük is zseniálisabb megoldáshoz folyamodott azonban a páragyűjtő bogár (Onymacris unguicularis). Ez kiáll a ködben, hátsó lábaival megemeli testét, és várja, hogy összegyűljön rajta a nedvesség, ami szépen lecsorog a szájába! A partmenti térségeket a sakálok, hiénák és az atlanti szellemrákocskák tisztogatják meg az elhullott tetemektől. A madárvilág hihetetlenül gazdag, hiszen a hideg víz bővelkedik planktonokban, ami a halak fő eledele. A Namíb-sivatag északi részén különösen védett fajok élnek, ezért nem látogatható. A többi területek szintén védettek, de fogadják a szaffari kedvelőit, bár a belépés nem egyszerű. Engedélyt kell szerezni, s minden szabályt szigorúan be kell tartani. A látogatók kötelesek csoportban menni, és magukkal vinni az előírás szerinti víz- és élelemmennyiséget. Nem vihetnek magukkal semilyen fegyvert, és nem szállhatnak ki a kocsiból, még az ablakot sem tekerketik le. A vezetőnek gondolnia kell a jármű meghibásodása során keletkezhető problémák megoldására, hiszen nem mindegy életveszélyes vadállatok társaságában, fegyvertelenül ottragadni a nagy semmi közepén. Szerencsére azonban időnként találkozni autókkal. Kilépéskor a látogatók névjegyükkel látják el az eltávozásukról szóló dokumentumot. Bájos bennszülöttek A legnagyobb túlélőknek mégsem az állatok vagy a növények tekinthetők, hanem az itt élő emberek. Közvetlenül a Csontvázparttól nyugatra, Namíbia északi részén, az angolai határ mentén él a Himba törzs. Ők megőrizték nomád szokásaikat, kunyhóikat trágya és homok keverékéből építik, kecsketenyésztéssel foglalkoznak. A kecske testének minden részét felhasználják. Igazi túlélők. Életterük a Kaokoföld, ami a legkegyetlenebb életfeltételekkel rendelkezik a térségen. A himba törzs asszonyai kecskebőrből készült köténykét viselnek, kagylókból és fémekből készített ékszerekkel díszítok magukat, hajukat pedig állatfaggyú segítségével vastag fonatokba rendezik. A másik nagy népcsoportot a damarák képezik, akik igyekeznek változtatni hagyományos életformájukon. Területük közvetlenül a himbákétól délre helyezkedik el, a Csontvázpart mellett. E két népcsoporton kívül más népcsoportok is élnek Namíbiában, például a busmanok a botswanai határ mentén. |
Sivatagok afrikában
2010/03/14
Csontvázpart, Namíbia
Posted by napsugár under A himbak, A namíb sivatag, Afrikai törzsek és kulturák. | Címkék: a himbak, a namíb sivatag, csontvázpart |Csontvázpart, Namíbia bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva
2010/02/19
A Szahara.
Posted by napsugár under A szahara, Afrikai Tajak, Sivatagok afrikában | Címkék: a szahara, észak afrika, kő és sziklasivatag, nilus völgy, sivatag |A Szahara. bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva
a „Szahara” lehetséges további jelentéseiről lásd: Szahara (egyértelműsítő lap). |
A Szahara a Föld legnagyobb sivataga, Észak-Afrikában helyezkedik el. Területe több, mint kilencmillió négyzetkilométer, kora mintegy 2,5 millió év. A „szahara” név az arab „sivatag” szóval egyezik meg, némileg eltérő kiejtéssel.
A Szahara Algéria, Csád, Egyiptom, Líbia, Mali, Mauritánia, Marokkó, Niger, Nyugat-Szahara, Szudán és Tunézia hatalmas területeit foglalja el.
A Szahara legnagyobb része a közfelfogással ellentétben hamada (kő- és sziklasivatag) és nem erg (homoktenger). A Szahara a globális felmelegedés és a helyi mezőgazdasági módszerek miatt kiszáradó szomszédos füves területeket bekebelezve déli irányban növekszik, egyes becslések szerint akár évi 48 kilométert is haladva Afrika belseje felé (elsivatagosodás).[1][2][3]
A Szahara valamikor a mainál sokkal nedvesebb volt, területén legalább a legutolsó jégkorszak óta élnek emberek. A Szaharában vízhez kötött állatok, (például krokodilok) több mint harmincezer petroglifáját (kőbe vésett képét) találták meg (ennek több mint felét a délkelet-algériai Taszilin-Ádzserben). Dinoszauruszok – köztük az Afrovenator, a Jobaria és az Ouranosaurus – fosszíliáit is megtalálták a Szaharában.
A mai Szahara azonban vegetációban szegény, kivéve a Nílus völgyét, az oázisokat, illetve az északi fennsíkokat, ahol mediterrán növényeket termesztenek, mint amilyen az olajfa. De a Szaharában ma is több mint 2,5 millió ember él, a legtöbben Egyiptomban, Mauritániában, Marokkóban és Algériában.
Legfontosabb etnikai csoportjai: az őslakos berberek, mint a tuareg törzsek, olyan alarabosodott berber csoportok, mint a hasszaníja nyelvű mórok (vagy szahravik, „szaharaiak”), illetve különböző fekete népek, mint a tubuk, núbiaiak, zagavák, kanurik, fulák, hauszák és szongajok. Fontos szaharai városok: Tamanraszet, Kargla, Bésar, Haszi Meszaúd, El Ued és Gardaja (Algéria), Timbuktu (Mali), Agadez (Niger, Gat (Líbia) és Faja (Csád).
Elhelyezkedése, tagolása
Nyugaton az Atlanti-óceán, északon az Atlasz-hegység és a Földközi-tenger határolja, Egyiptom és a Vörös-tenger keleten, és délen Szudán (régió), illetve a Niger folyó völgye. A sivatagot a következő földrajzi egységekre szokták osztani: Nyugat-Szahara, a középső Ahaggar-hegység, a Tibeszti-hegység, az Aïr-hegység (sivatagi hegyek és magas fennsíkok), a Tenere sivatag és a Líbiai sivatag (ez a legszárazabb régió). A Szahara legmagasabb pontja a 3415 méter magas Emi Koussi pajzsvulkán a Tibeszti-hegységben, Csád északi részén.
A Szahara Észak-Afrikára és szub-szaharai Afrikára osztja a kontinenst. A Szahara déli határán félszáraz szavannák húzódnak, a Száhel-övezet, amelytől délre a nedvesebb Szudán és Kongó-medence találhatók.
Földrajza
Karaván az Ahaggar-hegységben.
A Szahara sivatagi formáit a szél (aeoli homokkő) és a ritka esőzések formálták. Ilyen formák a homokdűnék és homokmezők vagy homoktengerek (erg), a köves síkságok (hamada), a kavicssíkságok (reg), a száraz völgyek (vádi) és a sósíkságok (satt vagy sott). Rendhagyó terepformái közé tartozik az űrből is kivehető spirális formájú mauritániai Bikaszem.
A sivatagból számos hegy és hegység emelkedik ki, köztük sok vulkáni, köztük az Aïr-hegység, az Ahaggar-hegység, a Tibeszti-hegység, az Adrar des Iforas és a Vörös-tengeri hegység.
A Szahara folyóvizei többnyire csak szezonálisan létezők. A fő kivétel a Nílus, amely közép-afrikai forrásvidékétől észak felé haladva a Földközi-tengerbe ömlik, folyása mentén hatalmas területeket öntözve. A földalatti vízzáró rétegek néhol elérik a felszínt, oázisokat létrehozva, mint amilyen a Baharíja, a Gardaja, a Timimun, a Kufra és a Sziva.
A Szahara középső része hiperszáraz, alig valami vegetációval. Északi és déli szegélyein és fennsíkjain vannak ritkás fűvel és sivatagi bozóttal fedett területek és a vizet összegyűjtő vádikban fák és magasabb bokrok is előfordulnak.
Határainak meghatározásai
Egyiptomban és Líbia egyes vidékein északon a Szahara egészen a tengerpartig nyújtózik, de Kürenaikában és a Magrebben északon mediterrán erdőkkel és bozótosokkal határos. Ez utóbbi területek mediterrán éghajlatúak, téli esőzésekkel. Frank White[4] és Robert Capot-Rey,[5][6] földrajztudós botanikai meghatározása szerint a Szahara északi határa a datolyapálma (Phoenix dactylifera) termesztésének északi határával és a mediterrán eszpartófű elterjedésének déli határával esik egybe. Az Szahara északi határa szintén egybeesik a száz milliméter éves csapadékmennyiséget kapó területek szegélyén húzódó vonallal.[7]
A Szahara déli határa mentén húzódó Száhel-övezet esős évszaka már a nyár. A Szahara botanikailag meghatározott déli határa a Cornulaca monacantha libatopféle (Chenopodiaceae) elterjedésének déli határával, illetve a Száhelre jellemző Cenchrus biflorus pázsitfűféle északi határával egyezik meg.[5][6]
Az éghajlati kritériumok alapján a déli határ a 150 milliméteres éves csapadékvonal (amely azonban évről évre sokat változik).[7]
Éghajlattörténete
A Szahara éghajlata az elmúlt néhány százezer évben nagy, hullámzó valtozásokon ment keresztül..[8] Az utolsó jégkorszak idején nagyobb volt, mint ma, délen mai határain túl terjeszkedett.[9] A jégkorszak vége után, Kr. e. 8000 és 6000 közt a terület éghajlata az élővilág számára kedvezőbbre fordult, talán azért, mert az északon zsugorodó jégmezők alacsony nyomású övezeteket alakítottak ki.[10] Amikor azonban a jégmezők eltűntek, a Szahara északi része kiszáradt.
Ezzel azonban még nem volt vége a változásoknak. A monszunzóna határa ugyanis, amely ma csak a Száhel szélességi köreiig szállít esőt, északabbra húzódott és megakadályozta a Szahara déli részének kiszáradását. A monszunt a nyári felmelegedés okozza, amelynek következtében a felforrósodó szárazföld feletti száraz légrétegek felemelkednek és a helyükbe az óceán felől nedvesebb légrétegek érkeznek, esőt szállítva. A Szahara így paradox módon a megerősödő nyári napsugárzás idején lett csapadékosabb. A napsugárzás energiájának történeti változásait a Föld keringési paramétereinek változásai okozzák (kilencezer éve a Föld tengelyének dőlése nagyobb volt, mint ma, így a nyári napközeli apszis július végén jött el.)[11]
Kr. e. 3400 környékére a monszunhatár körülbelül mai helyére vonult vissza,[12] a Szahara területének fokozatos elsivatagosodását okozva.[13] A Szahara ma körülbelül ugyanolyan száraz, mint 13 ezer évvel ezelőtt volt.[8] A szaharai pumpa elmélet az ezen éghajlati hullámzások következtében lezajlott flóra-, fauna- és emberi vándorlásokat írja le.
A Szahara ma a Föld egyik legmostohább éghajlatú területe az élőlények számára. Az uralkodó északkeleti szél gyakran okoz homokviharokat és porforgókat.[14] A csapadék ritka, de nem ismeretlen. A Szahara fele kevesebb, mint két centiméternyi esőt kap évente, a maradék kevesebb, mint 10 centimétert.[15] Ritkán esik az eső, sok helyen akár többéves szünetet követően, akkor viszont általában felhőszakadásszerű.
A Szahara csapadekmennyiség alapján mért déli határa 1980 és 1990 között előre és visszafelé is mozgott. A száheli szárazság következtében összességében dél felé mozdult el mintegy 130 kilométert.[16] A legutóbbi években az elerdőtlenítés is hozzájárul a Szahara déli irányú terjeszkedéséhez, mivel az itt élők továbbra is tüzelőnek használják a fákat és bokrokat.
Történelme
Elefántot ábrázoló kőkori sziklavéset Nyugat-Líbia Tadrart Acacus nevű sivatagi régiójában.
Kr. e. 7000 és Kr. e. 2000 közt a Középső-Szahara síkságain dús füvű puszták hullámoztak, gazdag állatvilággal, folyókkal, mocsarakkal. Ez az ember számára is ideális környezet volt, a sivatagot a pontozott hullámvonalas kultúra népe lakta, amely a macskahal gerinctüskéivel díszített kerámiáiról kapta a nevét. Pattintott kő nyílhegyeket használtak, strucctojás héjából faragtak gyöngyöket, jellegzetes fegyverük a csontból metszett, szakállal ellátott harpuna volt. A hatalmas területen elterjedt kultúra népei falvakat alkottak és vadászó, gyűjtögető kőkori elődeiktől eltérően szinte kizárólag halászatból éltek, halételeiket a Kr. e. 7. évezred végén megjelent agyagedényekben készítették el. A fazekasság az északabbra fekvő Alsó-Egyiptomban csak a Kr. e. 4. évezredben terjedt el. Ez a népesség a Kr. e. 4. évezred elején tért át a pásztorkodó gazdálkodásra, háziasítva a ’’Bos africanus’’ rövid szarvú marhafélét. Juhot, kecskét már a Kr. e. 5. évezred elejétől tartottak a kürenaikai barlangok üledékeinek tanúsága szerint a Földközi-tenger partvidékén, és feltételezhetően ezekkel nagyjából egyidejűek a Felső-Nílus lelőhelyein talált maradványok. A szaharai marhacsordák létezéséről sziklafestmények is tanúskodnak. Az ábrázolt emberek nem voltak negroid jellegűek, így lehetséges, hogy az életformaváltást a népesség kicserélődése okozta. A Szahara termékeny vidéke Kr. e. 3500 körül kezdett kiszáradni.
forrás: wikipedia
2010/02/19
A namíb sivatag
Posted by napsugár under A namíb sivatag, Afrikai Tajak, Sivatagok afrikában | Címkék: a namíb sivatag |A namíb sivatag bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva
Namibia “dióhéjban”Általános adatok |
— területe | 823 144 km2 ( mintegy kilenc Magyarországnyi !) |
— lakossága | kb.1 700 – 1 800 ezer fő (ebből kb.80-85 ezer fehér) |
— fővárosa | WINDHOEK (kb.160-170 ezer lakos) |
— államformája | köztársaság ( államfő dr.Sam Nujoma) |
— őslakosság | — törzsi rendszerben ovambo-, herero-, nama-, damara-, ovahimba-, busman törzsek és még néhány kisebb nemzetiség. |
— pénznem | Namibia Dollár (N$) 1 N$ = kb. 32 HUF (1 €= 7,5 – 8 N$) |
— közigazgatás | — régió és tartomány (District) rendszer, 13 régió, tartományi központokkal |
— vallás | evangélikus, kisebb részben katolikus és kisebb helyi törzsi vallások |
— közbiztonság, infrastruktúra, egészségügy | jó, afrikai viszonylatban kiemelkedő. |
— folyóvizei | a határfolyók, Kunene, Okavango, Zambezi és délen az Oranje. Ezeken kívül csak a Fish River (Hal folyó) déli szakaszán van állandó vízfolyás. |
— jelentősebb helyi népcsoportok, törzsek | owambo, herero, nama-damara, ovahimba, san (busman) és néhány kisebb törzs |
— hivatalos nyelv | angol (dél-afrikai angol) általánosan elterjedt a német és afrikaans nyelv használata is. |
— helyi nyelvek : | oshiwambo,otjiherero,nama-damara,kwangali és még néhány kisebb nyelv és nyelvjárás. |
Főbb tájai, azok jellegzetességei, nevezetességei:
2. Történelmi áttekintés :
Már a történelem előtti időkben is járták vadászok és gyűjtögetők a Kalahári térségét. A mai Namibia területén ennek bizonyítékait, emlékeit ősi, többezer éves sziklarajzok, különleges technikával készült sziklafestmények őrzik. Különösen az Erongo hegyvidéken és környékén, valamint az Égett Hegy (Brandberg) barlangjaiban, meredek sziklafalain láthatók a régmúlt idők emberének állatábrázolásai, vadászjeleneteket, kultikus rituálékat és ábrákat megörökítő 3-5 ezer éves művészi alkotásai. A sziklarajzok egy részéről a tudós kutatók alapos, modern eszközökkel történt vizsgálatok alapján megállapították, hogy azok bizonyíthatóan mintegy 27 ezer évesek! A színes technikával készült sziklafestmények ennél jóval fiatalabbak, csupán 4-5 ezer évesre taksálják a korukat. A színes technikához a festéket a környék hegyeiből származó színes kőzetek porrá égetésével és állatvér hozzákeverésével nyerték.
A rajzokat minden kétséget kizáróan busman “művészek”, varázslók, sámánok készítették, a rajzokon szereplő emberalakok a busman ember jegyeit hordozzák, az ábrázolt eszközök, nyilak,lándzsák teljesen megegyeznek a busman vadászok által ma is használt eszközökkel. A rajzok különösen nagy tömegben lelhetők fel Twyfelfontein környékén.
Külön nevezetesség az Égett hegy közelében található Tsisab-szakadék egyik barlangjában a White Lady,a Fehér Hölgy, akit 1917-ben egy német földmérő fedezett fel. A sziklafestmény nemcsak színében, de anatómiai jegyeiben is azonosíthatóan egy fehérbőrű nőt ábrázol, és a tudományos vizsgálatok szerint legalább 3000 éves!
A festmény felfedezése és vizsgálatának eredményei tudományos körökben ma is rejtélynek számítanak, a több ezer éves sziklarajzok azonban mindenesetre bizonyítják, hogy a térség őslakói kétségkívül a busmanok voltak, akik magukat San népnek nevezik…
A busmanokon kívül a damarák és északon az owambo törzs elődei éltek a mai Namibia területén egészen az 1600-as évekig. A térség az Afrika bizonyos részeit már meghódító fehér ember számára igen sokáig megközelíthetetlen volt, mivel a szárazföld felől az óriási távolságok, a végtelen bozót és a gyilkos sivatagok állták útját, a tenger felől pedig a sziklás partot védő sűrű ködben lehetetlen volt a biztonságos megközelítés.
Az első fehér ember Namibia földjén feltehetőleg egy Diego Cao nevű portugál hajós volt ,aki 1486-ban kötött ki a mai Csontváz-parton. A szárazföld belsejébe azonban a hatalmas sivatag és a harcias bennszülöttek miatt nem jutott el, látogatásának emlékére a sziklás parton egy kőkeresztet állíttatott, amelyen írásban örökítette meg az eseményt.
A bennszülöttek a keresztnek kultikus varázserőt tulajdoníthattak, mert nem rombolták azt le, a kereszt ma is áll, nevet adva a helynek : Cape Cross. Ezt követően azonban éreztetni kezdte a hatását az a tény, hogy a fehér ember megvetette a lábát a délebbre fekvő és ideális körülményeket kínáló Jóreménység fokánál (ma Fokváros). Az itt megtelepedett és egyre növekvő számú fehérek miatt az itt élő bennszülött törzsek kénytelenek voltak egyre északabbra húzódni, át a “Nagy Folyón”, az Orange Riveren. Igen komoly összetűzések, törzsi háborúk következtek a már ott élő törzsekkel a legelőhelyek és a vízlelő helyek birtoklásáért. A folytonos törzsi háborúkat tovább fokozta az Afrikában megindult egyfajta “népvándorlás”, egész népcsoportok menekülése a terjeszkedő fehér ember elől: először az északkeletről Kelet-Afrikából benyomuló hottentották (a mai Nama törzs ősei), majd az 1600-as években északnyugatról az Angolát elfoglaló portugálok elől menekülő Hererok kényszerültek hosszú harcok árán megvetni itt országuk alapjait.
Az északi növénytermesztő-állattartó owambók, az ország középső részein élő állattartó Namák és az északkeleti részen megtelepült, szintén állattartó Herero törzs kialakította saját állandó településeit, az egymás közti háborúskodások is állandósultak,mindeközben mindhárom törzs buzgón irtotta az egész területen kóborló, vadász-gyűjtögető életmódot folytató busmanokat. A busmanok ugyanis nem ismerték (és nagyrészt most sem ismerik) a letelepedett népek azon fogalmait, mint a termelés, tartalékok képzése, előrelátás. Vándorlásaik közben az útjukba eső területeken tizedelték a termést, az állatcsordákat, ezért állandó és heves üldöztetésnek voltak kitéve a területüket elfoglaló erősebb törzsek nagylétszámú ,jobban felfegyverzett harci csapatai által. A busmanok az ellencsapásra ezért a gerilla harcmodort vitték tökélyre, azaz a bozót rejtekéből váratlanul lecsapva lenyilaztak-lándzsáztak akit csak lehetett, majd újra eltűntek éltető elemükben, a csak általuk ismert végtelen “bush”-ban. Ez még tovább szította irántuk a gyűlöletet.
A törzsek egymás közti állandó háborúskodásai egészen a 19.-ik századig igen hevesek voltak, de a nagy harcokból kimaradtak az északnyugati Kaokoland kietlen vidékén élő, elérhetetlen Ovahimbák és a hegyvidék sivatag felőli nyugati térségében élő Damarák, akik vadászattal és legeltető pásztorkodással foglalkoztak.
A következő nagy változást a térségben a Dél-Afrikai búrok 1800-as évek-beli felvirágzása,a gyémánt, drágakő szállítmányok Európába való eljutása, a búr kereskedelem felélénkülése okozta. Az arany, gyémánt- és drágakő lelőhelyek híre rengeteg kalandort és kereskedőt vonzott a Dél-Afrikai térségbe, akik ezen kincsek után kutatva mind feljebb nyomultak észak felé, átlépve a “Nagy Folyó” vonalát. Mivel a törzsek alapvető megélhetését, az állattartást nem veszélyeztették, néhány évtized alatt kezdett kialakulni egyfajta cserekereskedelem az itt élő törzsek, és az egyre beljebb terjeszkedő fehérek között. Az értékes külszíni gyémántlelőhelyek biztosítása érdekében Adolf Lüderitz brémai kereskedő 1883-ban a damarák királyától megvásárolta a “Nagy Folyó” torkolatától a 26.-ik szélességi fokig terjedő területet, ahol a mai napig is tömegesen találhatő a felszíni homokban gyémánt és más drágakövek (ma Diamond Area néven teljesen lezárt terület, és Namibia gyémántbányászatának egyik fő pillére). A terület megszerzését követően fellendült a Németországgal való kereskedelem, a megvásárolt terület északi határán kikötőhelyet alakítottak ki és kereskedelmi központot építettek a német telepesek Lüderitzbucht néven. A német kereskedők és a nyersanyaglelőhelyek “védelmének” biztosítása érdekében a telepesek javaslatára Otto von Bismarck Birodalmi Kancellár 1884. április 24.-én az egész térséget német “védterületnek” nyilvánította Deutsch-Südwest-Afrika (Német Délnyugat-Afrika) néven. Megindult a terület feltérképezése, további nyersanyaglelőhelyek felkutatása. A fehér ember megvetette a lábát a Kalahári térségében.
A kezdeti időkben a német gyarmati helyhatóság 3 hivatalnokból állt, hamar nyilvánvaló lett azonban, hogy a heves törzsi háborúk közepette az egyre gyarapodó számú telepesek nem lesznek biztonságban. Miután a hererok törzsfőnökével, Mahareroval is komoly nézeteltéréseik támadtak, Bismarck kancellár 1890-ben katonai véderőt vezényelt az országba a törzsi háborúk megfékezésére és a telepesek védelmére. A véderő parancsnoka Curt von Francois százados volt, aki állásait a Nama és Herero törzsek területének határán foglalta el, és ezen állások védelmére még abban az évben erődöt építtetett fel. Ennek az erődnek a bázisán alakult ki később a főváros, Windhoek. További erődök épültek, melyek védelmében megindult a német telepesek tömegesebb bevándorlása. A nagyobb létszámú német kolónia ellátására, a felszerelés mozgatására kiépült a Swakop folyó torkolatánál a kikötő, Swakopmund, az élelmiszer szállítmányok mellett az élelmiszer helyi előállítására is szükség volt. Ennek egyik formája a vadászatból származó hús volt, a vadászatba a kolónia és a véderő tagjain kívül a vadászattal üzletszerűen foglalkozók is bekapcsolódtak.
A német telepesek mezőgazdasággal, állattenyésztéssel is kezdtek foglalkozni az önellátás érdekében, ezért egyre több területet vettek használatba, farmokat alakítottak ki a tegjobb adottságú termőterületeken. Ez volt az a pont, ahol a fehér ember is összeütközésbe került a San néppel, a busmanokkal, mivel azok a fehér ember tulajdonát, javait, vagy vélt jogait sem tisztelték. Végül is ettől az időtől nevezték a San népet “Bushman” -nak,azaz “bozóti embernek”-aki a bozótban él. Ezen a néven ismerte meg őket annak idején a korabeli sajtóban megjelent mindenféle rémtörténeteken keresztül a világ. A most már szervezett üldöztetés miatt a busmanok — ugyanúgy mint Dél-Afrikában — elmenekültek az elérhetetlen hegyekbe, a Kalahári végtelen síkságaira és a mai Botswana területére az Okawango-delta papiruszmocsarai közé, vagy a szentnek tartott Tsodilo-hegyekbe, titkos forrásaikhoz.
A busman nép hosszú időre eltűnt a világ elől.
A fehérek növekvő földfoglalásai ellen egyre hevesebben tiltakozó herero és nama törzsek 1904-ben fellázadtak, farmokat romboltak le, házakat gyújtottak fel szervezetten összefogva, szerte az egész országban. Az ellenszegülő telepeseket megölték, sőt a korszerű fegyverekkel, ágyúkkal felfegyverzett katonaságot is megtámadták. A támadások olyan hevesek és elszántak voltak, hogy a kezdetlegesen felfegyverzett, nagyobbrészt lándzsás-íjas csapatok megtámadtak, és elfoglalva porig romboltak több erődöt, köztük Fort Namutonit. A harcok 1907-ben értek véget, miután a véderő erősítést kapott Németországból és megsemmisítő csapást mért először a herero ,majd a nama csapatokra. A lázadás végleges leverésével indult meg az ország nagyarányú betelepítése német telepesekkel, farmerekkel, kereskedőkkel, iparosokkal, a véderő katonáinak hozzátartozóival. Német mintára megszervezték a közigazgatást, utak, vasutak, városok, templomok, iskolák épültek. Az egész ország Kaokoland kivételével teljesen német irányítás alá került. A német kolóniához a búr háborúk után a Dél-Afrikából menekült telepesek közül is csatlakoztak.
Német Délnyugat-Afrikában 1913-ban több mint 12.000 fehér telepes élt. A namák és a hererok vagy a kijelölt rezervátumokba kényszerültek, vagy a fehér farmereknél, vagy a gyárakban, esetleg a gyémántmezőkön dolgoztak.
A virágzó német gyarmati rendszer megteremtette az ország infrastruktúrájának alapjait, és meghatározó, maradandó hatást gyakorolt az egész térségre, az ország és a városok arculatára, de nem tartott sokáig. Az első világháború sorsfordító volt a térség történetében, ugyanis a Német Véderő csapatai 1915. július 9.-én Khorab-nál letették a fegyvert a Brit Birodalomhoz tartozó-ezért az Antant oldalán harcoló — Dél-Afrikai Unió csapatai előtt.
Délnyugat-Afrika hosszú időre a Délafrikai Unió irányítása alá került.
A dél-afrikaiak “továbbfejlesztették” a németek által megkezdett rezervátumok, törzsi területek kijelölését a mezőgazdaságilag értéktelen területeken. A bennszülött lakosságnak csak kb. az egynegyede foglalta el a számára kijelölt törzsi területeket, a többség továbbra is addigi lakóhelyén maradt, és farmokon, bányákban dolgozott a fehérek szolgálatában. 1964-ben az Odendaal-terv alapján az országot részekre osztották, a fehérek részére kijelölésre került a legjobb termőterületeket tartalmazó “Farmland”, kijelölésre kerültek a zárt területek, Nemzeti Parkok, Vadvédelmi területek és az egyes törzsek otthonául szolgáló “Homeland” területek is, ahova az egyes törzseknek költözniük kellett volna. Innen származnak a korábbi régiók elnevezései : Ovamboland, Hereroland, Damaraland és Busmanland! A saját törzsi terület lehetőségének hírére előkerült száműzetéséből a San nép is, akinek fiai csak elvétve álltak a fehér ember szolgálatába. A földterületek elosztásának igazságtalan volta nemzetközileg óriási visszhangot váltott ki, ugyanis az országban élt 75.000 fehér kapta a legjobb termőképességű részeken az ország területének 46,7 %-át,míg a 933.700
őslakos kapta az ország területének 39,7 %-át a leggyengébb termőképességű, vagy terméketlen részeken.
A törzseket ért sérelem orvoslására összefogással népi elégedetlenségi mozgalom indult, ami aztán politikai célokkal rendelkező függetlenségi szervezetté fejlődött,létrejött a SWAPO (South West Africa People’s Organisation) azaz a Délnyugat-Afrikai Népi Szervezet, amelyet az akkori Szovjetunió és az európai szocialista országok igen intenzíven támogattak. 1971-ben a Nemzetközi Bíróság megvonta Délafrika kizárólagos fennhatóságát Namibia felett, az ENSZ hosszadalmas tárgyalásokon próbált megoldást kidolgozni Namibia önállóságának biztosítására. Dél-Afrika a nemzetközi apartheid-ellenes nyomás hatására késznek mutatkozott kivonni csapatait Namibiából, ezt azonban ahhoz a feltételhez kötötte, hogy Angolából is vonják ki az ott állomásozó kubai csapatokat. A SWAPO fokozta katonai és politikai tevékenységét, 1975-től az ENSZ is tárgyaló félnek ismerte el a Namibiát érintő ügyekben.
Sikertelen választási kísérletek után, végül az USA és a Szovjetunió álláspontjának közeledése tette lehetővé ,hogy a kubai csapatokat Angolából fokozatosan kivonták, és az ENSZ felügyelete mellett kivonták Namibiából a dél-afrikai csapatokat is. Az ENSZ felügyelete mellett megtartott választásokon a várakozásoknak megfelelően a SWAPO 57 %-os abszolút többséget szerzett, és ezzel kormányt alakított.
1990. április 21.-én éjfélkor Windhoekban bevonták a Dél-Afrikai zászlót és helyébe az új nemzeti lobogó került.
Az új nemzet megszületését Sam Nujoma, a SWAPO vezetője jelentette be :
“Új csillag ragyog Afrika felett! Ettől az órától kezdve Afrika utolsó gyarmata szabad!!”
dr.Sam Nujoma úr jelenleg a Namibiai Köztársaság Elnöke.
Namibia nemzeti lobogójának színeiben a Nap, az ég kékje, a Kalahári vörös homokja és a végtelen bush zöldje jelenik meg…
A Namibiai Köztársaság 1990.április 21.-től független, önálló állam, az ENSZ tagja.
A függetlenség kikiáltását követően átszervezték az ország közigazgatását, eltörölték a kötelező “Homeland” rendszert és az országot 13 régióra osztották, régiónként több kerülettel (District) és kerületi központokkal. Namibiában demokratikus többpártrendszer van. Tiszteletben tartották a fehérek szerzett jogait, elfogadják és nagyra becsülik szakmai tudásukat, hozzáértésüket, tisztában vannak az itt élő fehérek gazdaságban betöltött szerepével. A Namibiai Köztársaság úgy Németországgal, mint a Dél-Afrikai Köztársasággal kiemelkedően jó diplomáciai és gazdasági kapcsolatot ápol, ez a két ország ma Namibia legfontosabb gazdasági partnere. Nagy erőfeszítésekkel javították az ország infrastruktúráját és közbiztonságát, több területen pl.egészségügy, távközlés, úthálózat a namibiai viszonyok Afrika-szerte kiemelkedően jónak mondhatók. Fentiek hatására az 1990.-es években nagyon sok európai-főleg Ausztriából és Németországból — telepedett le és ruházott be Namibiában — sokan éppen az ország egyik természeti kincsének számító vadászati turizmusban tevékenykednek. Egyre-másra létesülnek a szakszerűen vezetett, kitűnő komforttal berendezett vadászterületek, tovább növekedett az egyébként is óvott vadállomány, létszámát és fajgazdagságát tekintve is.
Namibia gazdasága alapvetően a bányászatra, a tengeri halászatra, az állattenyésztésre és a feldolgozóiparra, valamint az idegenforgalomra — ezen belül jelentős
súllyal a vadászati idegenforgalomra épül. A kormányzat a vadvédelmet, a természetvédelmet és a vadászatot a súlyának megfelelően kezeli, minden téren nagy fontosságot tulajdonítva a természeti értékek védelmének és ésszerű hasznosításának. Az állami feladatokat megfelelően képzett szakemberek irányítják egy országos hatáskörű, rendőrségi jogokkal rendelkező ellenőrző szervezet keretében, amelynek munkáját a Ministry of Wildlife, Environment &Tourism, azaz a Vadvédelmi, Környezetvédelmi és Turisztikai Minisztérium.
A vadvédelem sokrétű munkájában rengeteg civil szervezet, alapítvány is részt vállal, az állam ellenőrzése és támogatása mellett. A vadászati idegenforgalom megfelelő fejlesztésében is profi szakemberek munkálkodnak, az egyes vadvédelmi koncepcióknak, a vadászat gyakorlói útján történő megvalósítását a Namibia Professional Hunter’s Association (NAPHA) végzi és ellenőrzi.
forrás: http://www.vadasz.info.hu/afrika/namibia/namibia.html
2010/02/11
A kalahari-sivatag.
Posted by napsugár under A kalahari sivatag, A növényvilága, Az állatvilága, Áfrika állat és növényvilága., Sivatagok afrikában | Címkék: A kalahari sivatag, afrika, afrika egyenlitő, afrikai éghajlat, afrikai elefant, afrikai növényvilág, afrikai vegetació, Angola, antoine de saint- exupéry idezet, az allatok vandorlasa, állatfajok, elefant, emlősök, erózió, félsivatag, fennsík, gnúcsorda, halak, hörcsögfejű eger, hüllők, kis herceg idezet, madarak, nilusi lúd, Okavango-deltavidék, oroszlán, rovarok, sivatag, sivatagi agáma, sivatagi csordák, termeszvárak, tojasévő kigyó, vadon élő allatok, zöld galamb |A kalahari-sivatag. bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva
“Az teszi széppe a szivatagot (…) hogy valahol egy kutat rejt.” Antoine de Saint- Exupéry.
A kalahari-sivatag Afrika nem túlzottan csalogató belső medencéjében helyezkedik el. Vadon élő állatok sokaságának nyujt otthont, némelyik része több mint százmillió éves.
A kalahari-sivatag mintegy 260 000 négyzetkilóméteres területre terjed ki, része a dél-afrikai fennsíknak. A száraz időszakban napszítta növényzet takarja, de ezután bémulatos gyorsassággal kap újból erőre.
A sivatag.
Bár sivatagként ismert, a Kalahári inkább félsivatag, mivel átlagos csapadékmennyisége sokkal magasabb, mint az igazi sivatagoké. Magas fennsíkot képez,500-1000 méteres magasságban a tengerszint felett -sík felszínét csak néhány domb és régi, sziklás kiemelkedés töri meg.
Északon, az Okavango-deltavidék egyes részein, óriás termeszvárak képeznek szigeteket: ezek ellenállóbbak az erózióval szemben, mint a puha sivatagi talaj és homok. Ezen a területen elszórtan találhatók sós teknők.
Éghajlat.
A Szaharától, Afrika Egyenlítőtől északra fekvő hatalmas sivatagától eltérően, a Kalaháriban nyáron esik az eső -ezért válhatott sokrétű állatvilág otthonává.
Az esős időszak a déli félteke nyara folyamán körülbelül öt hónapig tart: októbertől márciusig. Az egész sivatagban csak helyekre korlátozódóan és rendszertelenül esik az eső. Nagyobb mennyiség, néha akár 45 centiméter is hullik északon és keleten, ennek kevesebb, mint a fele a délnyugati területeken.
Áprilisban a havi csapadékmennyiség még az esőben leggazdagabb részeken is két és fél centiméter alá csökken, ekkor kezdődik a téli szárazság. Szeptemberben áll be a folyók legalacsonyabb szintje – akár teljesen ki is száradhatnak. A sivatagi léghőmérséklet 47 °C-ig emelkedhet.Mint minden sivatagban, itt is jelentősen csökken a hőmérséklet éjszakánként, nem ritka a talajmenti fagy.
A vadon élő állatok túlélési esélyét a klíma befolyásolja, mivel csak az esős időszakban találnak bőséges élelemet.
Vegetáció.
A Kalahári-sivatag növényvilága északon magas szavanna-erdőkben folytatódik, a száraz déli részen bozótosokban és füves pusztában (sztyepp).Az északi területen nagy baobab-, eper- és fügefák, valamint afrikai ébenfák nőnek; a talajt nagyobb-részt fű borítja. Ahogy a szárazabb részek felé haladunk, a fák megritkulnak és kevésbé magasra nőnek. A fű már nem mindenütt takarja a földet, csak csomókban nő. A sivatag azonban mégis legnagyobbrészt bokrokkal benőtt. A sivatag legforróbb vidékein csak a mély, gumós gyökérzetű vagy vastagtörzsű növények maradnak meg. Az egész sivatagban elszórtan található pálmák azokra a helyekre utalnak, ahol növényevő állatok a magokat ürülékükkel “megtrágyázták”. Az esős évszak gazdag virágdíszbe öltözteti a tájat.
Az állatok vandorlása.
A Kalahári sivatagban az esőzések minden évben szembeötlő változást idéznek elő, ami természetesen hatással van az állatvilágra is. Angola magas területeiről víz zúdul a völgybe, ezáltal az Okavango folyó északon felduzzad, és végezetül mocsaras deltát képez: sekély tavak és lagúnák egész hálózatát. Ezekben hamarosan dús halállomány alakul ki, számtalan madár vonul ide táplálékot keresve és fészekrakás céljából.
A változásoktól indíttatva a sivatagban bivalyok, elefántok, vándorantilopok, gnúk és zebrák évszakonként óriási vándorlásba kezdenek. Az év folyamán nagy utakat tesznek meg kiadós legelőterületeket keresve. A nedves évszakban az áradások elől kitérve dél felé vonulnak, míg a száraz időkben ismét északnak veszik útjukat, hogy megkeressék a már csak ott fellelhető vizet.
Állatfajok:
- elefant http://wp.me/pIbD9-I
- oroszlán
- zöld galamb
- gnúcsorda
- tojasevő kigyó
- kéresz
- szakállas keselyű
- vándorló csordák
- sivatagi csordák
- sivatagi agáma
- nilusi lúd
- hörcsögfejű eger
Emlősök
elefánt, víziló, gnú, zebra, oroszlán, vándorantilop, nyársas antilop, kafferbivaly, pávián, ezüsthátú róka, hiéna, nyúlegér, afrikai törpeegér, hörcsögfejű egér, bojtos repülőkutya
Madarak
gulipán, gyöngy- és halászbagoly, kárókatona, békázósas, haranggém, óriásgém, flamingó, nílusi lúd, vörös ásólúd, pusztai tyúk, szürke halkapó, nyűvágó, zöldgalamb, koronás daru, patkós és koronás bíbic, lile, kormos ollócsőrű madár, gólyatöcs, szakállas keselyű, strucc
Hüllők
krokodil, homoki gekkó, sivatagi agáma, asszala kígyó, pufogó vipera, afrikai tojásevő kígyó
Rovarok
hangyák, futrinkák, kérészek, skorpiók, sóférgek, termeszek
Halak
harcsa, szájköltő sügérek, ikrázó fogaspontyok, tigrismárna